Előfordul –nem is annyira ritkán-, hogy szívesen készítek, vagy kóstolok különleges ételeket, kipróbálok új ízeket, esetleg régi recepteket bolondítok meg valami extra dologgal. De legalább ennyiszer (ha nem többször) fordul elő az is, hogy nem vágyom másra, csak a régi jó, megszokott, anyut-gyerekkoromat idéző, hagyományosan nagyon finom ízekre, mindenféle módosítás vagy új cucc nélkül.
Néha elkeseredek, mikor az látom, hogy a Gasztronómia fellegvárában csücsülő „nagyok” mintha elfelejtették volna a régi ízeket. Bosszant és rosszul esik, hogy azt látom, ma mintha az már nem lenne érdem, ha valaki mondjuk finom paradicsomsalátát csinál, egyszerűen csak hagymával és petrezselyemmel, magok, vagy bármi egyéb fűszer nélkül. Olyan, mintha ahhoz, hogy elismerjék, jól tudsz főzni és ismered a szakma csínját-bínját, kötelezően kellene egy kis koriander. Vagy római kömény. Vagy avokádó, padlizsánnal és kuszkusszal.
Annak ellenére, hogy jónak tartom, ha valakinek van fantáziája, affinitása, merészsége egy ételt új oldalról megközelíteni, másképp-mással kombinálni, hiszem és vallom, hogy annak is megvan a helye és ideje, amikor nem teszünk így. Nem hiszem, hogy mindig mindent „másképp” kéne megfőzni, vagy meg kéne „bolondítani” valamivel, mert a régi, jól ismert módi már unalmas. Van, hogy valami épp attól finom, hogy nincs benne semmi extra fűszer vagy hozzávaló. Van, hogy én egyszerűen csak finom vajas krumplipürét szeretnék enni. Répa, vagy egyéb belekevert cucc nélkül. Akkor is, ha máshogy is finom.